2015. november 25., szerda

6.rész°Miért hasonlít rám egy az egyben?

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet, remélem mindenkinek elnyeri tetszését! :D
Köszönöm az előző részhez érkező megjegyzéseket! ^^
Valamint most is várom véleményeteket egy kicsit bizonytalan vagyok, hogy egyáltalán tetszik-e nektek. :/
Lépjetek a csoportba is és nyugodtan kérdezzetek: LINK
Mindenkinek kellemes olvasást: Sofiaa :*
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------



 

  Harry

- Azt hitted, előlem el lehet titkolni bármit is? – tettem fel a kérdést pisztolyára rámarkolva. Tudtam, hogy nem fog lelőni, túlságosan is sokkban tartotta az, amit imént mondtam neki. Már az első találkozásunkkor felismertem őt, viszont ahogy elnézem, mit sem sejt kilétem felől, csak annyit tud, hogy Harry Styles vagyok, aki egy bandavezér. Az eltelt évek alatt változott arca, nőiesebb és felnőttesebb lett, de még így is megismertem, hiszen, hogy tudnám elfelejteni annak az arcát, aki tönkretette az életemet?
- Honnan jöttél rá? – kérdezte remegő hanggal, szemeivel kétségbeesetten fürkészve enyémeket. 
- Hamarabb tudtam rólad, mint gondolnád – vigyorogtam rá szorosabban tartva karjaimba. – Sosem felejtettem el az arcod, Nadia - szántottam végig hosszú göndör hajában, majd megmarkoltam végét, mire felszisszent, de nem ellenkezett.
- Miről beszélsz? Sosem találkoztunk ezelőtt – értetlenkedett sűrűn pislogva. Zavart volt tekintete, ami engem rohadtul idegesített. Olyan nincs, hogy nem emlékszik rám, vagy egy kicsit sem vagyok számára ismerős. Nem lehet, ennyire kegyetlen és szívtelen, hogy elfelejtette arcom, mintha csak egy porszem lennék, kit egyszerűen eltiport, s tovább lépett. 
- Szóval nem emlékszel rám? Nem rémlik egy kicsit sem arcom, vagy nem hasonlítok valakire? – szűrtem ki fogaim között kérdéseim. Elgondolkozva meredt szemeimbe és észrevettem, hogy tanulmányozza arcom.
- Nem! – próbált hátrálni szorításomból, de visszarántottam magamhoz. – Harry… engedj el, nem tudom miről beszélsz…
- Majd idővel megtudod, most pedig indulj! – kaptam ki kezei közül a fegyvert, háta mögé csavartam kezeit, majd az autóm felé kezdtem tolni. Küzdött, cseppet sem hagyta magát. Ereje meglepett, ahogy próbált kibontakozni kezeim közül. Észrevétlenül fordította ki egyik kezét markomból, s máris sebesen ütésre készült, de most gyorsabb voltam nála. Csuklójára szorítottam ujjaim, megrántottam karját, s ismét háta mögé feszítettem. Kétszer sikerült megütnie már, viszont soha többé nem adok neki rá esélyt, hogy újra megtegye.
- Eressz el! – ficánkolt kétségbeesetten.
- Tudod, szép kis vérdíj van kitűzve a fejedre! – horkantottam fel tovább lökdösve őt a kocsim felé. – Nekem pedig kell a pénz. Sőt, nem is kell akarom.
- Nem vihetsz vissza neki! – könyörgött, és ismét erősen ellenállt. Próbált szemkontaktust felvenni velem, de kerültem minden pillantását. – Nem tudod, mit fog velem tenni!
- Engem cseppet sem érdekel, mit tesz majd veled! – förmedtem rá erősen meglökve őt úgy, hogy majdnem orra bukott.
- Kérlek! – csuklott el a hangja remegve.
Hangosan felnevettem, amint meghallottam sírás szélén álló hangját. Mindig vártam azt a pillanatot, amikor egy Morgen könyörögni fog nekem, és láss csodát, most eljött.
- Harry, mi a faszt csinálsz? – hallottam meg Louis hangját mögülem. Vigyorogva felé fordultam, miközben Nadia halántékához nyomtam a fegyvert.
- Képzeld Louis, igazam volt. Ő az! – néztem barátomra, aki megkövülve figyelte a kezeim között szorított lányt.
- Louis, kérlek, segíts! – nézett a fiúra a lány. Louis köztem és Nadia között jártatta szemeit, és nem tetszett, hogy hezitál a válasszal. Tudtam, hogy közel került a lányhoz, de nem hittem a szememnek, hogy talán őt válassza. Nem ér annyit a barátságuk, hogy eláruljon engem! Évek óta a legjobb barátom, ezt a lányt pedig csupán pár hete ismeri. Nem alakulhatott ki szorosabb kötelék kettejük között, Louis nem lenne képes engem és a bandát elárulni.
Széles mosoly terült szét arcomon, amint megláttam társam hátra fele lépdelni, vissza a pékség irányába.
- Sajnálom, Nadia – hajtotta le a fejét, majd megfordult, és visszasétált a pékségbe. Önelégült mosolyt bújtattam még mindig ajkaimra, és a csomagtartó felé lökdöstem Nadiát. Felrántottam a szerkezetet, és villámgyorsan tuszkoltam be a lányt. Ellenkezni próbált, de ugyanolyan sebességgel vágtam vissza az ajtót. Körülnéztem az utcán, de senki nem volt a közelünkben, bár, nem mintha érdekelt volna, hogy meglát bárki is. Ismerik az egész városban a nevemet, rettegnek tőlem, ha megpillantanak, s fejet lehajtva, testüket összehúzva tűnnek el a közelemből. Ez vagyok én, a kegyetlen, és könyörületet nem ismerő férfi, akit ez a lány és családja tett ilyenné. De most eljött a bosszúm ideje, mindent vissza fognak kapni, minden kellemetlen és szívbemarkoló érzést meg fognak ismerni, amiket én is megismertem 10 évvel ezelőtt.

 ***

Órák óta hallgatom, ahogy a pincém ajtaját veri ökleivel. Egy ideig röhögtem kétségbeesett próbálkozásain, de mostanra már irritálja agyam, ahogy ordítja nevemet. Hátradőlök kanapémon, kezembe veszem whisky– vel töltött poharam, s próbáltam kizárni a külvilágot. Elfáradtam a sok gondolattól, amik az agyamat ellepték. Volt egy tervem, hogy fogom megkínozni, és hogy fogom élettelen testét apja lábai elé dobni. Viszont amióta találkoztam újra vele, a véleményem kezdett másfelé terelődni róla. Amint belenézek szemébe, szenvedést és fájdalmat látok. Egyfajta ürességet, amit én is érzek, nap mint nap a szívemben. De emlékeztetnem kell magam arra, hogy ő kicsoda. Kinek a lánya, és milyen szörnyűségek kötődnek nevéhez. Nem tudom sajnálni, de megölni sem. Valahol a tudatalattimban van egy hang, ami arra sarkkal, hogy hallgassam meg Nadiát. Érzem, ahogy felemésztenek a múltam árnyai, és lassan küzdeni sem tudok ellenük. Minden az ő hibájuk! Ők ölték meg azt a fiút, aki szerette az életet, és boldogan tekintetet a jövő felé. Az egyik felem elfeledte már azt a énem, de a másik ragaszkodik hozzá, hogy soha ne felejtsem el, ki voltam és ki lettem. De erőm kezd elhagyni, hisz Ő miattuk lettem egy szörnyeteg.
A hangja hirtelen elhallgatott, és nyomasztó csend telepedett a házra. Letettem a poharam az asztalra, és megindultam a pince felé kinyomozni, mit tett magával a lány. Bár semmit nem hagytam ott, amivel bánthatná magát, a félelem mégis ereimben lüktetett. Nem engedem, hogy saját maga keze által haljon meg! Kilöktem a pinceajtót, áttettem lábaimat a küszöbön, majd egyből megpillantottam az ajtóval szembeni falnál az összekuporodott lányt. Lábait felhúzta maga elé, karjait lazán fonta össze körülöttük, míg a semmibe bámult.
- Végre, hogy rájöttél, innen senki nem ment ki, hiába ordibálsz. A holnapra pedig jobb, ha felkészülsz, mert újra látni fogod a kedvenc bátyádat - szóltam hozzá kissé vehemensen, de nem reagált mondandómra. Szemeit lehunyta, és ringatni kezdte magát. Úgy nézett ki, mint aki az őrület szélén áll. Beletúrtam göndör fürjeim közé, és elhagyni készültem a szobát.
- Tényleg nem tudom ki vagy. Igazad volt. Nem tudom, mit tettem ellened vagy mit tett a családom ellened, de nekem biztos semmi közöm nem volt hozzá. Én nem Ő vagyok, nem akarok olyan szörnyeteg lenni, mint Axel. Voltam már néhányszor ilyen helyzetben, mint most, és mindig megfogadtam, hogy nem térek vissza oda, ahonnan elszöktem. De sosem sikerült elmenekülnöm, mindig visszajuttattak hozzá. Most viszont nem akarok visszamenni, Harry… Új életet akarok itt, ebben a városban. Tudom, hogy nyomós okod van arra, hogy gyűlölj, de én nem tudom mit tettem ellened. Nem emlékszem semmire, hogy valaha is ártottam volna neked. Ha bármikor is valami hibát vétettem ellened, akkor sajnálom, és remélem meg tudsz bocsátani – motyogta hátam mögött, s szinte sértette fülemet, ahogy tördelte ujjait.
Megtámaszkodtam tenyeremmel az ajtófélfánál, lassan felé fordultam, és tekintetem találkozott meggyötört arcával. Szemei felduzzadtak a sok sírástól, s piros színben pompázott. Ajkai szinte remegtek, mint aki egy hideg mélyhűtőben lenne. Kissé megdöbbentett a látványa, de magabiztos maradtam. Rengeteg ilyen arccal találkoztam már, és megtanultam kezelni a szituációkat. Lehet fájdalmat sugároz tekintetük, de legbelül, mélyen a lelkükben, gonoszság lapul és csak arra várnak, hogy kihasználhassák az ember jóindulatát. 
- Elhiszem, hogy mindent tudni akarsz. De pont tőlem kérdezed azt, hogy hol hibáztál? Te vagy a leghitványabb nő, akivel valaha találkoztam! Inkább emlékezz vissza a múltadra és kezdd el újra lepörgetni szemed előtt, mert azt akarom, hogy magadtól jöjj rá, miért gyűlöllek! – válaszoltam durván, vállamat az ajtónak döntve, míg kezeimet összefontam magam előtt.
- Sok rosszat tettem az életben, de aki emiatt követ vet rám, az valójában ő maga is ugyanolyan. Ítélkezel felettem, miközben te is ugyanolyan vagy, mint én – nézett fel szemeimbe gyűlölettel teli íriszeivel. Feltételezése miatt ereimben felforrt a vérem. Pont ő állít be engem rossznak? Legszívesebben a pofájába nevetnék, de akkor megadnám neki magamat.
- Én egymagam is harcba szállok bárkivel, mert bennem megvan, ami benned soha nem lesz, mert én ismerem a hibáim, és a szégyenfoltjaim, de te még csak nem is emlékszel rájuk – emeltem fel hangom ellene. Átszeltem a kettőnk közötti távolságot, megragadtam karjánál, és felhúztam magam elé. - Azt hiszed, meg lehet bocsátani a bűneidet? Hogy tovább tudsz lépni, mintha a múlt sosem történt volna meg?
- Nem hiszem, hanem tudom, mert van akaraterőm. Az az élet, amit éltem, nem az enyém volt. Egy kényszer volt, amiben mindent meg kellett tennem, hogy túléljem. De te ezt honnan is tudnád, hiszen nem éltél vele, nem laktál abban a házban – kezdett mentegetőzi, amivel csak felbaszta amúgy is idegbeteg agyamat.
- Ne várj együttérzést, Szépségem, mert tőlem nem fogsz kapni. Mindenki saját sorsának kovácsa  - megállás nélkül égettem tekintetemmel az övét, de semmilyen reakciót nem váltottam ki belőle. Lemondóan sóhajtott, míg fejét lehajtotta. Feladta az ellenem folytatott harcot. Büszkeséggel töltött el, hogy csupán csak szavakkal képes voltam legyőzni. Azt hittem keményebb és erősebb Nadia, de álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerű dolgom lesz vele. Ha akarnám, most ebben a pillanatban végezhetnék vele, és még csak nem is ellenkezne.
Kezei megragadták a pólóm anyagát, majd tekintetét ismét rám emelte. Üresség... Semmi mást nem láttam a lányban, csak a merő ürességet. Mint akinek nincs szíve, nincs lelke, csupán egy test, amit kényemre-kedvemre használhatok. 
- Sosem kértem együttérzést senkitől sem. Főleg nem olyan szörnyetegtől, mint te, aki ugyanolyan, mint Axel! – köpte felém sziszegve a szavakat, míg szemeit mélyen zöld íriszeimbe fúrta. 
Mire észbe kaphattam volna, tenyerem már lendült is, és a lány arcához csapódott iszonyatos erővel. Arca az ütés következtében elfordult, majd aprót sikított, amikor megfogta a területet ahová ütöttem. Kezem zsibbadt és égett egyszerre, össze kellett szorítanom, hogy a kellemetlen érzés alábbhagyjon. Elengedtem Naidát, aki összecsuklott előttem, arcán szorosan tartva tenyerét. Nem mozdult, nem sírt, semmit sem csinált, csak csukott szemmel zihált. Érdekesnek találtam a reakcióját, olyan volt, mintha elnyomna minden érzést a pofonnal kapcsolatban. Vártam a hisztérikusan feltörő sírását, vagy kifakadását, de bármennyit várhattam volna, mert Ő nem engedte feltörni érzéseit. Hallottam Nadiáról sok pletykát. Mind arról szóltak, milyen kegyetlen gyilkos, amikor a testvére szeme láttára kell ölnie. Nem habozik, ha valakit el kell tenni láb alól, és minden kegyetlen módszert kihasznál, amivel az ellenfelét a halálba taszíthatja. Nem ismer könyörületet, és ő egy tökéletes gyilkológép, amit Axel Morgen alkotott meg. De most ez lány itt előttem nem tűnik veszélyesnek. Megsebzett lelkűnek hat, akit már milliószor bántalmaztak, és szinte rutin számára az olyan erős pofon, amilyet én adtam neki. Talán a hang, ami mélyen szól bennem, felülkerekedett rajtam, mert minden egyes perc elteltével meg akarom őt ismerni, megfejteni, mi is történt vele. Miért ilyen érzéketlen? Miért hasonlít rám egy az egyben?

***

Szerettem volna pihenni és aludni, de bármivel próbálkoztam, nem jött álom a szememre. Amint lehunytam pilláim, nem láttam mást, csak Nadia megtört arcát. Éreztem a lelkiismeretem vad harcát elmémmel, és gyűlöletemmel, de mindig az elmém győzött, és az emlékeim, amik minden nap emlékeztetnek arra, mi a célom. Le akarom zárni múltam és jelenem ezen fejezetét, és ehhez arra van szükségem, hogy eltiporjam ezt a lányt. Nem tudok egy új életbe lépni úgy, hogy az egyik lábam még a régiben van, minden érzelmem ki kell űznöm, lelkemből és szívemből.
Telefonom után kutattam az éjjeliszekrényemen, amit pár vacak tárgy leverése után sikerült is megtalálnom. Szükségem volt egy kis bátorításra, mert félő volt, hogy megfutamodok és ismét hagyom elveszni az esélyt a bosszúmra.
- Valami baj van Harry? - szólt bele álmos hangon Liam.
- Nem tudom lehet-e bajnak nevezni azt, hogy elbeszélgettem a lánnyal, és most egy kicsit furán érzem magam - tértem rögtön a lényegre.
- Mit mondott neked? Haver, ne hagyd hogy befolyásoljon. 
- Olyasmivel nem is próbálkozott, de ne is hagytam volna. Egyszerűen megtört a beszédem alatt, a magabiztossága eltűnt percek alatt, helyette teljes némaságba burkolózott. Semmi ellenkezése nem volt azok után, amit tettem vele - túrtam tincseim közé idegesen, ahogy visszagondoltam arcára.
- Mit tettél vele? Remélem nem lebeg élet halál között! Még holnapig szükségünk van rá - hadarta el idegesen szavait. A bandában mindig is Liam volt az, aki józanul tudott gondolkozni, akármilyen szorult helyzetben voltunk. Ha ma ő lett volna a helyemben, biztos, hogy nem ütötte volna meg Nadiát, hanem szavakkal folytatta volna a lány ostorozását.
-  Megütöttem - nyögtem ki. - De ami utána történt, meglepett. Szinte teljesen magába fordult, úgy tett, mintha nem történt volna semmi. Csak ült és nézett maga elé...
- Ne törődj vele, Harry. Felejtsd el, amit láttál! Ki tudja, lehet ez egy csel nála, hogy megsajnáljuk, de nem szabad. Érted? - éles hangja szinte kettéhasította a dobhártyám. - Megbeszéltük, hogy segítünk a bosszúdban, és nem hagyjuk még egyszer megszökni a kezeink közül bármelyik Morgent. Nadia lehet más, mint a szülei vagy a testvére, de áldozatokat kell hoznunk a cél érdekében. Minden csatában vannak járulékos károk, a mienkben pedig Ő lesz az. 
- Tudom, basszus! - morogtam orrom alatt feszülten. - Mindegy, ennek holnap vége és többé nem látjuk őket.
- Így van. Most pedig próbálj meg pihenni. Holnap minden erődre szükséged lesz.
- Akkor reggel találkozunk - bontottam a vonalat, s ledobtam a telefonom magam mellé.
Liamnek igaza van. Nem törődhetek mások érzéseivel, főleg nem az övével, csakis magammal kell foglalkoznom, az én jövőmmel...

1 megjegyzés: